Végtelen történet...

Pontosan. Most úgy néz ki, hogy ennek a történetnek, és ennek a blognak nem lesz vége. Az utolsó napom remélhetőleg sosem lesz utolsó. :)

Az "utolsó" reggel kicsit megszeppenve, de óriási mosollyal mentem le reggelizni. Már amikor megláttam Panost, majdnem elkapott a sírás... de a hatalmas adag kávém és a csodás gyümölcstál felvidított. Délelőtt fél 10 volt, szerettem volna mindenkitől nagy ölelésekkel elbúcsúzni, és persze időben összepakolni, mert 12:00-kor indultunk a reptérre. 

A főnökömmel is leültem beszélgetni, tudtam, hogy vár rám egy "vallatás", próbáltam felkészülni rá. Nem akartak elengedni. Nem akarták, hogy hazajöjjek, egyszerűen szükségük van egy ilyen emberre, egy ilyen munkatársra, mint én. Hosszasan beszélgettünk, érveltünk Németország mellett-ellen, az egyetem mellett-ellen. Végül pedig Katja, a főnököm felajánlotta, hogy februártól dolgozzam náluk a hotelben, és végezzek el egy 3 éves szakképzést a hotelszakmában. (Ez az az Ausbildung, amiról már meséltem) Februártól lesz szabad helyük, és nem is szeretnének sokáig hiányolni, ezért amilyen gyorsan lehet, menjek vissza...

Őszintén szólva óriási megtiszteltetés volt ezt hallani, örültem, hogy ennyire elégedettek voltak velem. Az értékelésembe csupa dicséret és köszönet került. :) Viszont nagy döntés elé állítottak. Talán most itt a lehetőségem, hogy megalapozzam azt az életet külföldön, amit élni szeretnék. Talán ehhez fel kell adnom az eddigi álmaimat, és fel kell adnom a földrajzot, a nagy szerelmemet, de talán ez jobb lesz, és jobban fogom szeretni.

November végéig kaptam haladékot, addig válaszolnom kell, hogy elfogadom-e az állást. November végéig tulajdonképpen fenekestűl felfordíthatom az eddigi életem...

Az értékelésem... :)

A hivatalos körök után jött a sírás-rívás. Nagyon kis édes búcsúajándékot kaptam az art'otel csapattól. :) Egy I <3 Berlin-es táskát (ami nem titkolt vágyam volt mindig:)) és egy édes "Köszönöm" kártyát :)

Ich danke euch!!! :)

Ez pedig az én ajándékom volt az egész csapatnak. Egy fotó rólam és a szexi art'otel maciról, meg óriási adag csokoládé, amihez Larsen kétszer állt sorba. :):)

Olyan 11:00 körül már borítékolható volt a rosszkedv, és a szomorúság. Szó sem volt búcsúról, mert olyan nincs hogy én nem jövök vissza, olyan egyszerűen nem létezik. Most elmegyek kicsit, elintézem a dolgaimat, de jövök vissza, UGYE JÖVÖK VISSZA??? 

Aztán előkerültek a fényképezők, és a közös fotók is elkészültek, az örök emlékek mindannyiaunknak :):) Amik majd mosolyra derítenek egy téli szomorkás reggelen, amikre ha ránézek, tudom, hogy mennyire szeretnek ezek az emberek, és mennyire megbecsülik a munkámat. :)

Felsorolni is nehéz, hogy mennyi embert ismertem és szerettem meg ebben a két hónapban, de most megpróbálom!! Köszönöm Nektek!!!

Vielen Dank für alles! ich werde euch niemals vergessen... Ich hoffe wir sehen uns bald. Alles Gute, ich liebe euch! <3 :):)

Katja, Beata, Larsen, Julia, Panos, Brian, Samuel, Sefika, Dominic, Adrian, Lisa, Janina, Janine, Miriam, Devi, Ramin, István, Cristopher, Sveta, Beata, Linn, Frau Pham, Ilona, Valentina, Robert, Yannick, Pauline, Helga, Cheick, Bo, Asmita, Dilara, Luisa, Celina, Nico.

A főnökömmel, Katja-val, és Briannal, az angol chef-fel :)

Panos, mein Schatz!! :):)

  

Julia és Larsen, imádom őket! A legkedvesebbek számomra!! :)

Kicsekkoltam, utolsó ölelések, utolsó puszik, utolsó integetés, és még egy utolsó pillantás a hotelre, ahol ezt a csodás két hónapot töltöttem...

Irány Schönefeld, irány Budapest!

Berlin felett az ég... mindig csodás. :)

A család pedig feliratos táblával várt "Willkommen, Eszter Weiss"...

Itthon pedig pörkölt és dödölle készült a tiszteletemre... hát már hiányzott a magyar konyha, nagyon!! :D

Hogy mi lesz novemberben? Sok mindent át kell gondolnom, megbeszélnem a családommal. De ma délután már lakáshirdetéseket nézegettem Berlinben, és egyre jobban hiányzik Berlin, meg a hotel, és a munkatársak.

November... meglátjuk...

Azzal kezdtem, hogy ennek a történetnek nincs vége. Most mindössze szünet következik, a második felvonás a szünet után folytatódik.

Felejthetetlen két hónap volt, és sosem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz az életemre, a gondolkodásomra. Belevágtam, jó ötletnek, tapasztalatszerzésnek gondoltam, most még felfogni is alig tudom, mi történt ebben a két hónapban. Valami földöntúli, eszméletlen dolog, és nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok búcsúzást, elköszönést, nem akarok lezárást.

Az eddigi pontosan megtervezett életemben 

többé nincs cél, a cél maga az út, 

aminek minden pillanatát öröm lesz átélni...

Köszönöm drága kis Családomnak, hogy mellettem álltatok ebben az időszakban, köszönöm a támogatást, és azt a sok szeretetet, amit Tőletek kapok! Nélkületek nem tartanék most itt, és nem menne ilyen könnyen minden! 

Köszönöm Nektek, Olvasóknak, hogy követétek az én kis életem néha már-már mesébe illő pillanatait Berlinben, és köszönöm, hogy szorítottatok a nehéz pillanatokban.

Köszönöm, hogy megoszthattam Veletek!

Eszter

Pillanatképek a Kudammról

Utolsó délután kisebb sétára indultam, egyrészt szerettem volna minden apró kis emléket jól a szívembe zárni, és jól megőrizni, másrészt eléggé fel voltam pörögve a másnapi elbúcsúzás-utazás-hazatérés miatt, és nem tudtam nyugton maradni a hotelszobában.

Sétáltam a Kurfürstendamm-on. Berlin leghíresebb, legmenőbb, legleglegebb utcáján, Berlinhez tartozik, a város része, mégis teljesen más világ. Naponta több tízezer turista fordul meg itt, és a cél a mértéktelen pénzköltés. 

Egy kozmetikai bolt előtt krémmintákat osztogattak, így szóba elegyedtem Ivannal, a szerb eladóval. Volt pár percem, nem hajtottam el rögtön, és megengedtem, hogy megmutassa nekem a termékeiket. Sokat beszélgettünk. Ő 4 éve él itt, és örül, hogy a Kudamm-on dolgozhat, sokat keres, és a pénz nagy részét hazaküldi a szüleinek. Közben viszont arról mesélt nekem, hogy a krém, amit a kezemre kent 24 karátos aranyat tartalmaz (mert ugye a Kudamm-on vagyunk, és itt mindennek aranyat kell tartalmaznia). 

Remélem érzékelitek az ellentét... ebben a boltban a legolcsóbb krém 120 euróba került. Egy messzi polcon, fekete dobozban Ivan mutatott egy 25000 eurós krémet is. És van aki azért jön be ebbe a boltba, hogy a legdrágábbat vegye meg, mert megteheti. A Kudamm-on minden erről szól, a legmenőbb boltokban vásárolhatsz, és a legmenőbb kávézókban ülhetsz le, miközben minden járókelő látja, hogy te vagy a leggazdagabb... Fényűzés mindenütt. 

A város másik felében, meg a bevándolók egyik napról a másikra élnek. És akkor a világ harmadik legnagyobb nagyhatalmáról, Németországról beszélünk. De azt hiszem ilyen ellentétek nélkül nem működnénk, ezek a különbségek hajtják a világok, hajtják a gazdaságot, az embereket. Jobbra, nagyobbra törekedni, többet szerezni. Lehet, hogy jó így. Számomra viszont meglepő volt testközelből látni ezt.

Ivantól kaptam egy névjegykártyát, megígértem neki, hogyha újra Berlinben járok, benézek hozzá :)

Tovább sétáltam, belestem a Budapester Cipőboltba, és találtam egy újabb macit is. 

Az utca egyik sarkán egy több emelet magas mesés játékbolt áll, Käthe Wohlfahrt bolja. Már régóta terveztem, hogy megnézem egyszer, már a kirakat gyönyörű volt. Emlékeztek a Reszkessetek betörők 2. részére, amikor Kevin New Yorkban ragad és egy játékboltban galambokat kap a bolt tulajától? Na ez a játékbolt pontosan ugyanilyen volt. Játékbirodalom. A teljes felső emelet pedig egy téli játékvilág, karácsonyi díszekkel és csodás belső térrel. Fantasztikus hangulata lehet ennek a boltnak decemberben... Még egy ok, amiért vissza kell jönnöm ide :)

A Kudamm-on található a város talán legimpozánsabb bevásárlóközpontja a KaDeWe, azaz a Kaufhaus des Westens. Az amúgy is elit boltokat felsorkoztató utca egyik "plázájában" még összegyűjtötték a legelitebb márkák mintaboltjait és árucikkeit. Luxus mindenek felett. Egy-egy 1000 eurós cipő vagy 700 eurós kalap felpróbálása után sem tudtam másként tekinteni erre a világra. Persze sokaktól hallom, hogy a minőségért megéri többet fizetni, de nem is ezzel lenne a probléma. Ezen a szinten már nem a minőséget, hanem a márkanevet fizeted meg. Egyetlen Vuitton vagy Prada szócska miatt kerül egy tárgy címkéjére két nullával több. (Mondjam, hogy Afrikában hány gyerek hal meg naponta, mert nincs mit ennie? Nem mondom.)

A teljesség igénye nélkül. Elismerem, hogy impozáns és gyönyörű boltok. A csillogás és a pompa rám is nagy hatással volt. 

 

A KaDeWe-ből hazafelé sétálva újra megálltam a hotel előtt. Eszembe jutott, hogy meg sem mutattam még Nektek, hogy hol is dolgoztam ebben a két hónapban. Hát itt, a Lietzenburger Strasse 85-ben, az art'otel berlin city center west-ben :)

A hotelről már meséltem. Andy Warhol művei és róla készült fényképek vannak kiállítva az épületben. Maga az egész olyan, mint egy kiállítás. Nekem egyébként tetszik az art'otel koncepciója, hogy egy hotelhez egyetlen művészt társít, és csak az ő műveit mutatja be. Egyszerre fukciót tölt be a művekkel és bevonzza a műkedvelő tömeget is. Zseniális. Ilyet lehetne kávézókban vagy éttermekben is. Levédetem az ötletet. :)

Amikor hónapokon keresztül nézel egy képet a falon, vagy megszeretedet vagy megutálod. Velem mindkettő előfordult. A szobámban lévő Andy Warhol fényképet kimondottan megkedveltem. Egy párizsi fotó Andy-ről, viszont a lift melletti idióta fejet ábrázoló fotó kiborított. Andy sok fényképén pózol így, biztos valami lázadó téma, mindenesetre nekem furcsa volt.

Az épület másik részében pedig Andy grafikái voltak kiállítva. A híres Marilyn Monroe montázsok, a Campbells konzervdobozok grafikái. Ezekkel volt tele minden szoba. Kicsit néha már sok is volt belőlük. :)

 

 

A böröndöm bepakolva, lemérve, 18,5 kiló. :):) Nagy az öröm! Este elköszönök az éjszakás munkatársaktól, velük holnap már nem találkozom. Az utolsó estémet pedig a francia barátaimmal töltöm, utolsó koccintások, utolsó nevetések és ölelések együtt. :)

Na húzzunk bele, holnap nehéz nap vár rám... nagyon nehéz!!! :)

"Alles gut bei Dir?"

-"Alles gut bei Dir?"

- "Ja, alles gut."

-"Wirklich?"

-"Nein..."

ez a beszélgetés jellemzi legjobban az elmúlt két napot... Mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, reflexből jött a válasz hogy "igen", de persze érezhetően nem őszintén. A fejem üres, csak monoton csinálom a dolgom, és rám kell szólni, hogy mosolyogjak. Szörnyű volt ez a két nap... szörnyű.

Korábban említettem, hogy pénteken 230, szombaton pedig 200 főt reggeliztetünk. És megint én voltam egyedül a konyhán. (A rendes szakácsok szabadnapot kaptak!) Kérdem én egyszerű gyakornok létemre, hogy hogy történhet az, hogy amikor 50-60 ember reggelizik, akkor itt a főszakács, esetleg én is be vagyok osztva mellé (és megjegyzem egész nap megy a lazsálás), amikor pedig megérkezik 3 Europamundo busz, plusz itt egy német Presseamt csoport, a szálloda olyan szinten fullon van, hogy nekem is a konferenciateremben kell aludnom, akkor meg én csinálom EGYEDÜL az egészet... Miért?

Panos és Brian egészen csütörtök estig nem is merték nekem megmondani a vendégszámot. Azt gondolták, jobb ha nem tudom, mi vár rám másnap. Péntek reggel korábban keltem, korábban lementem, már majdnem 5-kor elkezdtem dolgozni, így is agyhalál volt minden. Sajnos az előző napi szakács nem készített elő semmit, vagyis nem sok mindent, így a szokásosnál is több tennivaló volt. Meg sem tudom mondani, kb. miből hány adagot csináltunk, mindenből sokat. A nap végére kiürültek a hütők és a fagyasztók. Közel 600 db Brötchen fogyott el, több 10 liter tojásrántotta, rengeteg wurts és bacon. 5-5 sajt és szalámitálat pakoltak ki a srácok, nem győztük utángyártani. Igen, nem győzTÜK, ugyanis annyira el voltunk havazva, hogy a hotel egész személyzete a konyhán dolgozott, jöttek a recepcióról, 4 ember a Housekeepingről, egy embert én is kaptam segítségnek, nélküle nem sikerült volna. Danke Celina!!! :) <3

A főnököm is bejött, elámult, azt mondta sosem dolgozott ennyi ember egyszerre a konyhán. Mikor megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy ma embert reggeliztetünk, csak vállat vont... Nekem kellett felvilágosítani...

Azért elszomorít a tény, hogy a hotel vezetője nincs ilyen adatokkal tisztában, bizonyára többek között ezért fordulhatott elő, hogy egyedül kerültem a beosztásba, fogalmuk sincs a háttérben folyó munkákról. A legtöbb problémát ugyanis helyi szinten kell megoldani, nagyon ritkán jutnak fel a dolgok a vezetőséghez. A legdurvább gondokat is igyekszünk gyorsan, hatékonyan, maximum a Front Office segítségével megoldani... és szerencsére sikerül is. (De azért egy picit csalódtam, hogy egy hotelben ez előfordulhatott).

Sikerült minden, és viszonylag jól viseltem a megpróbáltatásokat, még azt mondhatom, hogy talán élveztem is a kihívást, hogy nincsenek gondok, megoldunk mindent, pörög az egész, és mindenki kap reggelit. (Szombaton már egészen más volt minden.) A nap végén fájt a lábam, fájt a hátam, alig éltem. Mehettem fel a konferenciaterembe... Tudtam, hogy ugyanez vár rám másnap is, tudtam, hogy ugyanilyen szörnyű lesz, ha nem rosszabb. 

Itt laktam ez elmúlt pár napban, kein fürdő, kein ágy, viszont minden ablakon dől befelé az internet :):)
(Azért ne aggódjatok, a személyzeti öltözőben tudtam fürdeni, és kaptam egy pótágyat estére...)

Délután kicsi pihi, egy ismerősömmel elmentünk vásárolni, egy kis séta meg boxos kínai <3 után értem vissza a hotelbe. Az egyik recepciós lány Lisa a jövő héten utazik Budapestre, és megkért, hogy nézzek utána pár dolognak. Autóbérlés, partyhelyek, shopping street... szóval végre használhattam is azt, amit a suliban megtanultam és elkészült a 4 napos útiterv. Este Lisa a recepción dolgozott, így lementem hozzá, hogy megmutassam neki a helyeket, a térképeket, és elmagyarázzam mit hol talál, mit hol tud intézni. Aztán közben jöttek a vendégek, olyannyira, hogy hirtelen sok volt egy ember számára és be kellett segítenem. :)

Így kipróbálhattam a recepciós feladatokat is pár órára. Egészen este 10-ig ott voltam, check-in-eket csináltam, szobakulcsokat adtam ki, útbaigazítottam a vendégeket, telefonon fogadtam az érdeklődők hívásait, egyszóval mindent, és imádtam!!!!!

Lisa pedig megdicsért, hogy ügyi vagyok, és nem is gondolta, volna, hogy pár perc alatt felveszem a ritmust, és be tudok neki segíteni. Na mondjuk tegyük hozzá, hogy a barna hajam, barna szemem és bőröm miatt, minden spanyol vendég hozzám fordult, és hiába mondtuk, hogy "no habla espanol" azért csak mondták és mondták, és mivel bólogattam és mosolyogtam, azt hitték, hogy értem is... Hát nem, de ettől függetlenül azért kitaláltuk (némi activity segítségével), hogy a néni azt szerette volna megtudni, hogy 220V vagy 110V van a konektorokban.... No comment, tudom, nem volt könnyű szülés. :)

Lisával ez volt az utolsó napunk együtt, most szabadságon van, hétfőn meg megy Budapestre, nagyon megszerettem őt is, főleg ez az utolsó pár óra együtt, örök emlék marad... Hiányozni fog nagyon... jól megölelgettük egymást, és azt mondta, ha jövök Berlinbe menjek fel hozzá, és lakjak ott, szívesen fogad bármikor :) <3 Danke Lisa!!!

Szombaton reggel volt az utolsó napom a konyhán (egyben az utolsó előtti munkanapom). Nyílván ez is közrejátszott abban, hogy k*rvára nem volt kedvem semmihez. Az első perctől fogva tudtam, hogy ez egy szörnyű nap lesz, és bár tudtam, hogy valahogyan majd túléljük... de hogy hogyan, azt nem. A pincérfiúk aranyosak voltak, végig bíztattak, ha valamivel nagyon elhavazódtam, rögtön jöttek segíteni, de egyszer valamikor a 3. adag, azaz kb. 10. liter rántotta és 200 brötchen után majdnem eltörött a mécses... 

Larsen odajött és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és azt válaszoltam, hogy NEM. Nem vagyok jól, és ekkor először megfordult a fejemben, hogy eldobom a fakanalat és kivonulok a konyhából. Ott azt hiszem betelt a pohár, akkor először.

Persze csak kósza gondolat volt, kiszúrtam volna 3 másik emberrel, akik velem együtt alig győzték a munkát.

Larsen rám mosolygott és azt mondta: "Nyugi ,egyszerűen csak szard le az egészet. Sikerülni fog, megcsináljuk. Ha vége a napnak akkor pedig felülünk egy Harley-ra és elmotorozunk messze innen!"

Elmosolyodtam, ők sem bírják ezt a nyomást, a beosztások agyatlanul készülnek, amikor 50 vendégünk van, akkor 5+1-en vagyunk a konyhában, amikor 200, akkor meg 3+1-en... teljesen érthető. (És a főnökeink erről nem sejtenek semmit, csak azt látják, hogy a nap végén minden rendben, elpakoltunk, tiszta a konyha, csak az eremény és a számok a fontosak, a belső sebek és konfliktusok nem...)

Furcsa volt ezt látni, de örülök, hogy nem csak a tejszínhab és a csoki jutott nekem, hanem belekóstolhattam az igazi dolgokba is, az igazi problémákba, örülök, hogy nem csak kivülről, segítőként szemlélhettem a dolgokat, hanem a saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen az, amikor tűrsz, tűrsz, és egyszer csak sok lesz,  és örülök, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik ekkor mellettem vannak és támogatnak!!!

Elmondhatom, hogy túléltem, megcsináltam, két nap alatt közel 500 vendéget reggeliztettem, egyedül. Lehet, hogy másnak egy megszokott, egyszerű dolognak tűnik, de egy évvel, akár csak pár hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy itt tartok majd. És bárki bármit mond vagy gondol, mérhetetlenül büszke vagyok magamra!!! :)

Imádtam ezt a két hónapot, minden óráját, minden percét. Két eszméletlenül szar nap elég volt ahhoz, hogy szombat délután megfogalmazódjon bennem egy mondat, amit eddig sosem mondtam/gondoltam itt Berlinben: "Haza akarok menni!" 

Lehet, hogy a honvágy, lehet hogy a családom hiánya, lehet hogy a túl sok munka (főleg a konyhán) mondatja velem ezt most, vagy mindhárom együtt, de most ezt érzem. És pont a legjobbkor. 

Augusztus 18-a van. Két nap múlva repülök haza, és most először várom.

Hiányozni fog a hotel. Nagyon. Imádtam itt dolgozni, most kezdtem megismerni, megszeretni mindenkit, még maradnék is, de most szükségem van egy kis szünetre, másra, pihenésre. Változásra.

Sok minden hiányozni fog. Emberek, illatok, képek, érzések, talán egész Berlin. Berlin, amit már tényleg otthonomnak is mondhatok. Egy éve azt írtam, "remélem egyszer (lehetőleg minél hamarabb) visszajöhetek majd ebbe a városba". Akkor próbáltam méltó módon elbúcsúzni, nem tudtam mikor lesz a legközelebb.

Igazából most sem tudom, hogy egy hónap vagy egy év múlva jövök vissza, de következő két nap a búcsúról szól. Vasárnap van, elmegyek a Flohmarktra, sétálok, iszom egy radlert, pihenek, ma van az utolsó szabadnapom. Holnap lesz az utolsó munkanapom. Mindenből következik az utolsó... 

két fájdalmas szó: öt nap

Már augusztus 15-e van. Vészesen közeledik egy dátum, még 5 nap... és én nem akarok hazamenni... Nem akarom, hogy vége legyen...

A hét elején Hausdame voltam a hotelben. Kicsit már elszoktam a feladattól, de igyekeztem mindent a tanultak szerint csinálni, viszont valahogy hétfőn semmi sem akart sikerülni. Pár vendég elégedetlen volt a szobájával, ki akartak költözni, akkor gyorsan át kellett csoportosítani a kitakarítandó szobákat a szobalányok között, hogy valaki plusz 2 Abreise szobát még meg tudjon csinálni. Egy szobában elromlott a TV, a klima, és nekem eközben 2 új gyakornokot kellett pesztrálnom meg vagy 40 szobát leellenőriznem. (Egyébként egy szavam sem lehet, nagyon nyugis nap volt az átlaghoz képest, volt olyan hogy 90 szobát kellett lecsekkolnunk egy nap... nem kívánom senkinek :))

Kedden is pörgés, szerencsére kevesebb szobával, viszont fullon volt a szálloda, azaz 152 szobát takarítottak a szobalányok. És jóval munkaidő után befutótt egy kérés a recepciótól, egy kedves néni nem volt elégedett a szobájával és szeretett volna minden körülmények között egy kevésbé hangos, nyugisabb, nagyobb szobát kapni, így hiába volt Feierabendem már délután 3-kor, fél 5-kor még a gyakornokokkal pakoltuk a szobát, persze ők is szitkozódtak rendesen.

Nagyon megszerettem a Housekeepinges csapatot. A szobafiúk egyenesen imádnivalók, mindenki olyan boldogon köszön, ha meglát. Két srác Nepálból jött, (Nepálból, úristen...) és az egyikükkel, Devivel a napokban beszélgettem hosszabban, már van egy építész diplomája és most továbbtanul Frankfurtban, eszméletlen. Sajnos ő szeptemberben elmegy majd a hotelből. Aztán van két Vietnámi hölgy. Az idősebb, Frau Pham eredetileg tanárnő volt Vietnámban, most az egész család itt lakik Berlinben.

Mindenkit nagyon megkedveltem, nem tudom mi lesz itt jövő héten, búcsúzkodás... meg minden ááá :(:(

Most már tényleg itt a célegyenes, sokan kérdezgetik tőlem, hogy mi lesz? Hazamegyek, maradok, mit csinálok?

Nem titok a válasz. Most hazamegyek, elkezdem az egyetemet, de szerencsére megvan az a lehetőségem, hogy bármelyik félévben passzíváltathatok, és majd ha később úgy gondolom, akkor visszajövök pár hónap, fél év vagy egy év múlva (Miért gondolom már most azt, hogy 2 egyetemi hét után ez az érzés ezerszeresére fog nőni???)

Az nem kérdés, hogy egyetem után, azaz kb. 2 év múlva biztosan kijövök Berlinbe. Szeretnék itt élni, itt dolgozni, egyszerűen imádom ezt a várost, a pezsgését, a varázsát, ami nem hagyja, hogy unalmassá válljon számomra.

De 2 év hosszú idő... és 2 év alatt bármi megtörténthet, de boldogan vágok bele ebbe a két évbe, mert a végén ott van Berlin. :)

Az utolsó napokban megpróbálom teljes erőbedobással kiélvezni. Ma éppen ezért elmentünk a Zoologisches Gartennél lévő híres berlini állatkertbe, a Berlin Zoo-ba. :)

Valahogy nem vonzott az állatkert, jó biztos érdekes, meg különleges, de állatkert mindenhol van alapon nem akartam elmenni. :) De szerencsére István meggyőzött, hogy ezt látni kell!!! :):) Igaza volt, baromi szép az egész, és óriási. Legalább 3 órán keresztül sétálgattunk, és azért tempósan mentünk. Pont odaértünk a fókashow-ra, ami nagyon szuper volt. Kosárlabdával meg frizbivel játszottak a fókák, integettek, szaltóztak, persze szigorúan csak kajáért... jutalomfalat járt minden feladat után. Szemrebbenés nélkül kérték, sőt néha-néha bele is hajoltak a vödörbe egy kis plusz halacskáért. :)

 
Az oroszlánok meg a tigrisek viszont szörnyű körülmények között élnek, baromi kicsit ketrecben, kicsit kifutóval. Egész nap fekszenek, néha esznek valamit, és ennyi. Két oroszlán folyamatosan körözött a ketrecében, mint a gyogyósok... szörnyő látvány volt. És persze 50 ember egyszerre szeretné őket lefotózni A4-es méretű tablettel.
Esküszöm az ember+fényképező/telefon/tablet= egy új állatfajjal. Szemérmetlenül fotóz, nem zavarja, hogy eközben áttapos 3 kisgyereken, 2 kutyán meg fellök mindenkit. Ha esetleg te is fényképeznél egyet, meglök, vagy eleve eléd áll. A legjobb, hogy egyesek képesek végigfényképezni/végigvideózni egy múzeumot/állatkertet, anélkül, hogy a saját szemével rápillanta bármire is, mindent a lencsén keresztül néz. Nem éli/ nem élheti át igazán a hely hangulatát, nem érzi az illatokat, nem látja a színeket, a rejtett kis apróságokat, mert csak arra koncentrál, hogy megörökítse az utókornak. Persze aláírom, szép dolog, én is szeretek fotózni, de biztos vagyok benne, hogy sokan sosem veszik elő újra a képeket, egyszerűen boldogok, hogy megvan a gépen, vagy kiírva dvd-n. :) Szóval igen, fellöktek párszor, és elémáltak tablettel, de tűrtem, mert ezek a gondolatok jártak a fejemben. Biztos voltam benne, hogy az illető most boldog, mert sikerült lefotóznia valamit (sok esetben nem is tudja, hogy mit).
A gorilláknál találtunk egy szobrot, kiköpött mását, drága Izmaelemnek, akihez oly keserédes emlékek fűznek az egyetemről. :)) Talán a kecskék voltak a legcukibban, mert voltunk kecskesimogatóban is ám, de azért a gülüszemű baglyokat is megzabáltam volna :):) Imádtam ez egész napot!!! Nagyon jó volt, szóval aki tervezgeti, hogy esetleg elmegy, vagy még csak gondolkodik, ne hagyja ki, mert óriási élmény. :)

Az hogy mi vár rám a péntek -szombaton, le sem merem írni.... Megint egyedül leszek konyhafőnök.... és pénteken 230, szombaton 200 főt fogok reggeliztetni.... Eddig meg itt sírtam a 150 fő miatt. Félek, szó szerint félek. :)
Ha esetleg nem élem túl, szeretlek Titeket!!! :)

Je suis le chef

Bakancslista #113: Vezess egyedül egy éttermi konyhát, 150 vendéggel: ✓

Bizony, bizony, ez is megvolt, méghozzá nem is akárhogy. Mondjuk azért nem kicsi gyomorgörccsel keltem fel szombat reggel… de azért kellő magabiztossággal sikerült elvánszorognom a konyháig. Volt egy puskám, amit Brian, a brit szakács írt nekem segítségként. Így kezdődött:

1. Sütőt, grillezőt, melegítőt bekapcsolni ✓
2. Brötchen-eket (zsemléket) sütni 180° 10 percig ✓
3. A raktár hűtőjéből kipakolni a szükséges dolgokat: grillezett paradicsom, burgonyapogácsa, gomba

És itt kaptam szívrohamot. Ugyanis amikor bementem a raktárba és kinyitottam az óriási hűtőkamrát (ahol MINDENT! tartunk), üresen találtam. Gondoltam mekkora poén szerencsétlen Esztit jól megviccelni, amikor így is parázik rendesen. Nem poén volt sajnos.

A hűtőkamra az éjszaka folyamán elromlott, így az éjszakás szakács mindent kipakolt és a konyhai kishűtőkbe, meg a minibár italhűtőkamrájába osztotta szét a dolgokat.

Tehát amit három konyhában eltöltött nap alatt próbáltam a fejembe gyömöszölni, mit hol találok?, mit merre keressek?, felesleges volt.

Na de hát nem kesereghettem sokat, elvégre egy órám volt a reggeli kezdetéig, és csak a zsemlék voltak a sütőben, kénytelen voltam feltalálni magam és mindent megkeresni.

A birodalom ...

... visszavág :)

Brötchen-ek, kis cukik, még sütés előtt. :)

Előkerültek a szükséges dolgok, bár káosz volt, de mindent megtaláltam, és szépen folyamatosan csináltam az ételeket. Közben megérkezett Panos, aki kipakolta a svédasztalos büfét. Sorra készítettem elő a gyümölcstálat, a muffinokat, zöldségeket és sütöttem a bacont, wurstot, rántottát.

6:31-kor 29 darab – mert egyet jól félretettem magamnak - gekochtes Eier-rel (főtt tojással) teljesen elkészült a büfé, és elismerésül óriási pacsit kaptam Panos-tól (szerintem ő is meglepődött, hogy így klappolni fog minden.)

Aztán nem volt megállás. Europamundo-nk volt, erre mondjuk felkészültem és rögtön mindenből dupla adag készült. A szakácsoktól azt a tanácsot kaptam, hogy sok brötchent, gyümölcssalit és bacont kell nekik csinálni és ők azzal elvannak. Tényleg ezekből fogyott a legtöbb. Szerencsére a csoport 8:00-kor elment, így 11:00-ig már elég kellemesen telt a nap. Ha valami fogyóban volt, rögtön kaptam a rendelést a service-től, és készültek a dolgot.

Kisfőnökként néha-néha befogtam segíteni a azubi-s (Ausbildung rövidítése, olyasmi képzés, mint otthon a szakképesítések, viszont itt havi 3 hetet dolgozol, 1 hét suli) diákokat. Sajnos nem mindig akarózott nekik mosogatni, de hát ha a szakácsnak tiszta tepsi kell, akkor tiszta tepsi kell (amit itt egyébként plate-nak hívnak… pedig az igazi zalai tepsze…)

Közben az üresjáratokban elkészítettem a másnapra való sonka- és sajttálakat, zöldségtálakat, ezeket ugyanis mindig előtte nap bekészítjük a hűtőbe, így reggel gyorsan elkészül a svédasztal. Csak a meleg ételek készülnek frissen reggelente.

11:00-kor vége van a reggelinek, a service-ben dolgozók leszedik a büfét, és minden bekerül a konyhába. Nekem pedig az a feladatom, hogy mindent feltöltsek, lefóliázzak és mehet a raktárba/hűtőbe. Gondoljatok itt müzlire, corn flakes-re, nuttellára, minivajra, de nagy tálakban előre kimérjük a joghurtokat, krémtúrót, lekvárokat is.

Aztán ha mindennel kész vagyok, jöhet a jól megérdemelt szünet!!! Mondjuk veszélyes a konyhán dolgozni, mert óhatatlanul is lekúszik egy-két croissant meg egyéb finomság napközben. De érdekes sikerült megállni, és nem kajáltam ilyeneket. Viszont a dinnyét, na azt toltam ezerrel. Szóval ilyenkor együtt „ebédel” a csapat, rendszerint kivesézzük a vicces vendégeket, és hitetlenkedve állunk az étkezési szokásaik előtt.

Aztán irány a konyha, már lassan dél van, és más dolgom már nem is maradt, mint mindent tökéletesen tisztává varázsolni. A délutáni/esti szakács számára fontos, hogy tiszta helyen kezdjen dolgozni, így nem engedhetjük meg, hogy a kések, edények koszosan maradjanak. Szerencsére a mosogatást külön mosogatófiú végzi (ha ő szabadnapos, akkor az azubisok), de a kések és a belső konyha területe az én reszortom volt.

A végén pedig olyan igazi konyhásnénisen végig kell borítani egy vödör vízzel a padlót és felmosni… ezt eddig megúsztam, viszont akkor is ráborították a lábamra a vizet, szóval most vagányan lehoztam a gumicsizmámat a szobámból és abban mostam fel a padlót. Néztek nagyokat a többiek, de végül belátták, hogy zseniális. J

Ha jól emlékszem 12:45 volt, pacsiii és Schöne Feierabend Eszter!!!

Délután meg jött a pihizés, semmittevés, filmezés. Megnéztük a Gru 2-t. Hát bele kellett rázódnom a sztoriba, de be kell vallanom, nagyon husi kis film lett. Kellett a pihi délutánra, elvégre várt rám még egy csodás nap...

Másnap kevesebb embert kellett reggeliztetnünk, mindössze 130-at J A szombati 150-160 után azt gondoltam, ezt kisujjból kirázom már. Teljesen nyugodtan csináltam, nem stresszeltem rá a dolgokra, most már könnyebben megtaláltam mindent. Szépen előkészítettük a büfét, és vasárnap lévén lassan, de azért elkezdtek szállingózni az emberek.

Nekem pedig közben feltűnt, hogy Panos fél órán belül másodszor rendel nálam wurst-ot, bacont és rántottát, és közben megállás nélkül sütjük a brötcheneket. Mondom mi az isten folyik ott kinn, megérkezett Mr. Goldmann a „Fald fel Amerikát!”-ból??? Hát nem, pici, aranyos, „kiciríz háomhúz, nagyríz öccá” kínai csoportunk volt. Felfalták az egész svédasztal percek alatt. Elképzelni nem tudtam, hogy hol fér el ennyi kaja ilyen kicsit emberekben…

Nagyon lassan telt el a délelőtt, és nagyon fárasztó volt. Megint előkészítettem mindent másnapra (most kicsit alaposabban, hiszen hétfőn Brian dolgozott a konyhán, szerettem volna, ha mindent rendben talál utánam).

Eljött a 11 óra, olyan boldog voltam. Pakolás, tisztítás, pakolás, utántöltés, törölgetés, és kész. Még a felmosást is megúsztam, mert korábban jött Dominic, a délutáni szakács és azt mondta, hagyjam csak, egy óra múlva úgyis megint koszos lesz, majd ő megcsinálja.

Köszönöm a sok-sok pozitív energiát, és hogy szorítottatok! Tudom, hogy nélkületek nem lennék most itt, és nem menne úgy minden, mint a karikacsapás.

Este pedig a francia ismerősömmel filmeztünk. Independence Day a Pro7-en, németül! Már a hét elején kinéztük ezt a filmet, „must have” kategória, meg imádom is… magyarul. Németül nem volt annyira vicces, viszont egy-két jelenet kimaradt a magyar verzióból, ezek baromira megleptek, sasoltam is nagyon őket, németül. J

Hétfőn és kedden Hausdame leszek, most már úgy igaziból, ugyanis Miriam, az igazi Hausdame nyaral, és be kell ugranom segíteni. Kicsit már magam sem tudom néha, hogy mit csinálok. Egyik nap service, másnap konyha, harmadnap housekeeping, és mindenhol rajtam a felelősség… Megbíznak bennem, az már biztos. Mondjuk a Hausdame feladatoktól nem aggódom, persze kicsit izgulok, hogy minden sikerüljön, és ne dőljön össze a ház… holnap – holnapután kiderül.

Puszi Nektek!!!

Housekeeping vs. Food and Beverage

A két hónapos gyakorlatom egyik felét a Housekeepingen, másik (rövidebb) felét pedig az étteremben kell végeznem, így megismerek minden részt, kicsit gyakorlatot szerzek ezeken a területeken. Júliusban a HK-n dolgoztam, imádtam, szerettem, de eljött az augusztus és most bekerültem az étterembe. Párszor már be kellett segítenem egy-egy europamundós eksön alkalmával, így azért sejtettem, hogy mire számíthatok. Agyhalálra...

Eleve kezdjük ott, hogy 6:00-kor kezdek, úristen! Első reggel természetesen csörgött az óra 5:30 körül, az én szemecskéim mégis 5:58-kor gondolták azt, hogy kinyílnak, és baromira meglepődtek, hogy kb. két percünk van elkészülni. Aber es hat geschafft! (Sikerült!) Irány a konyha, a többiek friss, mosolygós arca (meg 2 pohár kávé) az én életkedvemet is meghozta. Kipakoltuk a svédasztalos büfét, az asztalokra friss virág került, és 6:30-kor megnyílt a kapu, vártuk a vendégeket. Vártuk... Panos-szal, a görög pincérsráccal a berlini partykon és a mikuláson keresztül már a világbéke kérdéséről is beszélgettünk, ugyanis 8:00-ig senki sem jött reggelizni, senki!

Aztán elkezdtek szállingózni az emberek. Pár álmos fej, korán kelő turisták, akik még 10 előtt végezni szeretnének a város összes nevezetességével. A feladatokat megosztottuk. Panos figyelt a büfére, ha valami elfogyott, azt feltöltötte, én pedig köszöntöttem a vendégeket, kávéval kínáltam őket, majd megkérdeztem a szobaszámukat. Ezután pedig a pultban ellenőriznem kellett, hogy a bemondott szobához tartozik-e reggeli. Ha nem, akkor pedig a számítógépes rendszerben foglalnom kellett a reggelit, számlát írni, és aláiratni a vendéggel. Egész könnyű volt.
Augusztus 1-étől 6 új gyakornok kezdett a hotelben, 3 a HK-n, 3 nálunk az étteremben, így 9-kor az ő érkezésüket vártuk. És bekövetkezett amire vártam, lepasszolták nekem a piciket, hogy magyarázzal el mindent, mit hogyan kell csinálni, mik a szokások stb. De kedvesek és érdeklődőek voltak, és a közös személyzeti reggelinél már barátian eldumálgattunk mindannyian.
Az új gyakornokok lepakolták a koszos tányérokat és újraterítették az asztalokat, vagy legalábbis próbálták. Többször is megmutattuk, hogy a villa a bal, míg a kés meg a kanalak a jobb oldalra kerülnek, de volt akinek nem volt elég... Viszont legalább lelkesek. :)

Délután ketten a konyhán maradtak, elpakolni, rendet tenni, és mindent előkészíteni másnapra. Én pedig egy másik gyakornokkal nekiláttunk a minibárok ellenőrzésének. Itt megjegyzeném, hogy a hotelben 152 szoba van... mindegyik szobába egyesével bekopogni, azt kiálltani, hogy "Minibaaar" és megnézni, hogy mi hiányzik a hűtőből valamint a kávésarokból.
A vendégek számára a kávé, a tea, és a cukor-édesítő, teasütemény ingyenes (ezek általában mind hiányoznak), a hűtőben lévő dolgokért viszont fizetniük kell, elég borsosan. Egy kis kóla vagy víz akár 2,6-3 euró is lehet. Mi mindent megnézünk, ha valami hiányzik, akkor újra betesszük a minibárba, és mindent alaposan feljegyzünk, (amit a kólánál még meg is értek, de hogy egy ingyenes cukor, vagy teafilter esetén miért kell felirnom, hogy 1 vagy 2 hiányzott-e egy szobából, azt még nem értem...)

Viszont ezzel nagyon gyorsan végeztünk, és fél 2-kor boldogan szaladtam a szobámba zuhanyozni, mert már Feierabend-em volt. :)

Másnap ugyanígy indult a reggel, talán kicsit több vendéggel, mert megérkezett az europamundóóó és 7:00-tól 8:00-ig megállás nélkül robotoltunk, szerencsére ők 8-kor indulnak városnézésre, és utána eltűnnek az étteremből, mi pedig nyugisan folytathatjuk a napot.
Ekkor viszont megérkezett Mirian, a Hausdame, hogy "Úristen, úristen... Segítenem kell!!!" Megérkeztek az új gyakornokok, neki sok dolga van és nincs aki betanítsa nekik az Unterhaltung-ot, meg a szobák takarításának rendjét. A konyhai főnököm Adrian és Miriam szó szerint összevesztek, hogy na most akkor hol dolgozzak, kinek van nagyobb szüksége rám... Miriam temperamentuma nyert...
Én meg megint pesztrálhattam a piciket. :) Egyébként jól elvoltam velük, megmutattam nekik mindent, mit hol találnak, mit hogyan kell csinálni, és rendben ment minden. Délután pedig egy laza minibarozással zártuk a napot.

Az elmúlt pár napban viszont új kihívás várt rám. A étteremből 3 nap után a konyhába került (akkor még nem tudtam, hogy miért...) A főszakács, Brian mellett segédkeztem a reggelinél. Ez elsősorban egy reggeli 5:30-as kezdést... azaz legalább 5:00-ás ébresztőt igényelt, és ezzel együtt az én hihetetlenül álmos fejemet, mert valahogy képtelen vagyok éjfél (most már edzettem, és 23:00) előtt aludni.
A konyhán élvezem talán legjobban a munkát. Reggel zsemléket sütünk, meg bacont, paradicsomot és uborkát szeletelünk, ilyesmi. Semmi megeröltető. És folyamatosan el vagyok ájulva a konyhai eszközöktől. Ilyen késekkel, gépekkel otthon is Michelin csillagos szakács lennék.
Aztán ahogy a reggelinek vége volt, és a gyakornokok beszedték a svédasztalt, tulajdonképpen az volt a dolgunk, hogy mindent előkészítsünk másnapra. Mindent feltölteni, új sonka-sajt tálakat készíteni, gyümölcssalátát, joghurtot kiporciózni stb.
Egészen addig boldogan mosolyogtam, amíg Brian elő nem hozta a kenyér/tésztadagasztógépet, hogy na mi akkor most kenyeret fogunk sütni.... ÚRISTEN! Mi? Én? Kenyeret? Most?
De aztán nem menekültem, jött a liszt, meg a tojás, meg minden bele, és már készült is a tészta. Kettőt pislogtam és máris kaptam egy szép kis kötényt, és formálgattam a saját kis kenyérkéimet. Gyönyörűek lettek, csodásan növekedtek a melegben és vártak a sütésre. (Remélem lesz még alkalmam kenyeret/sütit sütni és akkor dokumentálok mindent!)
Aztán amikor a kenyér is kész lett, nem volt más dolgunk, mint elpakolni, rendet tenni és fél 1-kor mehettem pihenni és Feierabendre :) Szóval szeretem a konyhát!
Azóta már muffint és süteményt is sütöttem, és a többiek megállapították, hogy finomabb is, mint Briané :) Amit azért nem hiszek, de aranyos tőlök.

És akkor hétközben lehullt a lepel. A hétvégén mindkét szakács szabadnapos lesz. És ki lesz a konyhán? Egyedül? ÉN! Mégegyszer mondom, mert először én sem fogtam fel. ÉN! Egyedül, az egész konyhán, szakács nélkül. Egyszóval ha éhenmarad mind az összes vendég, akkor az az én hibám lesz...
Én leszek a főnök, én felelek a többiekért, és én utasítok majd mindenkit. Szerencsére Panos és Larsen, a két pincérfiú már mondták, hogy segíteni fognak mindenben, és nem kell aggódnom. :)
Ráadásul, csakhogy ne legyen olyan könnyű az egész, ma megérkezett az europamundóó, így holnap reggel 150 embert kell reggeliztetnünk... Remélem lélekben velem lesztek, és szorítotok.
Igyekszem ügyes lenni, és mindent úgy csinálni, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, de majd reggel 5:30-kor meglátjuk mi lesz. Meg vasárnap is.
(Bevallom férfiasan, félek, mert azért 4 konyhában eltöltött nap után, amikor is Brian minden lépésemet figyelte, és szólt, ha valamit nem jól csinálok, nem érzem azt, hogy én húú de felkészült vagyok egyedül elvezetni egy szálloda konyháját. Úgy látszik a főnököm szerint igen...)

Szorítsatok! Írok majd, hogy túléltem-e ezt a két napot. :)