"Alles gut bei Dir?"

-"Alles gut bei Dir?"

- "Ja, alles gut."

-"Wirklich?"

-"Nein..."

ez a beszélgetés jellemzi legjobban az elmúlt két napot... Mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, reflexből jött a válasz hogy "igen", de persze érezhetően nem őszintén. A fejem üres, csak monoton csinálom a dolgom, és rám kell szólni, hogy mosolyogjak. Szörnyű volt ez a két nap... szörnyű.

Korábban említettem, hogy pénteken 230, szombaton pedig 200 főt reggeliztetünk. És megint én voltam egyedül a konyhán. (A rendes szakácsok szabadnapot kaptak!) Kérdem én egyszerű gyakornok létemre, hogy hogy történhet az, hogy amikor 50-60 ember reggelizik, akkor itt a főszakács, esetleg én is be vagyok osztva mellé (és megjegyzem egész nap megy a lazsálás), amikor pedig megérkezik 3 Europamundo busz, plusz itt egy német Presseamt csoport, a szálloda olyan szinten fullon van, hogy nekem is a konferenciateremben kell aludnom, akkor meg én csinálom EGYEDÜL az egészet... Miért?

Panos és Brian egészen csütörtök estig nem is merték nekem megmondani a vendégszámot. Azt gondolták, jobb ha nem tudom, mi vár rám másnap. Péntek reggel korábban keltem, korábban lementem, már majdnem 5-kor elkezdtem dolgozni, így is agyhalál volt minden. Sajnos az előző napi szakács nem készített elő semmit, vagyis nem sok mindent, így a szokásosnál is több tennivaló volt. Meg sem tudom mondani, kb. miből hány adagot csináltunk, mindenből sokat. A nap végére kiürültek a hütők és a fagyasztók. Közel 600 db Brötchen fogyott el, több 10 liter tojásrántotta, rengeteg wurts és bacon. 5-5 sajt és szalámitálat pakoltak ki a srácok, nem győztük utángyártani. Igen, nem győzTÜK, ugyanis annyira el voltunk havazva, hogy a hotel egész személyzete a konyhán dolgozott, jöttek a recepcióról, 4 ember a Housekeepingről, egy embert én is kaptam segítségnek, nélküle nem sikerült volna. Danke Celina!!! :) <3

A főnököm is bejött, elámult, azt mondta sosem dolgozott ennyi ember egyszerre a konyhán. Mikor megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy ma embert reggeliztetünk, csak vállat vont... Nekem kellett felvilágosítani...

Azért elszomorít a tény, hogy a hotel vezetője nincs ilyen adatokkal tisztában, bizonyára többek között ezért fordulhatott elő, hogy egyedül kerültem a beosztásba, fogalmuk sincs a háttérben folyó munkákról. A legtöbb problémát ugyanis helyi szinten kell megoldani, nagyon ritkán jutnak fel a dolgok a vezetőséghez. A legdurvább gondokat is igyekszünk gyorsan, hatékonyan, maximum a Front Office segítségével megoldani... és szerencsére sikerül is. (De azért egy picit csalódtam, hogy egy hotelben ez előfordulhatott).

Sikerült minden, és viszonylag jól viseltem a megpróbáltatásokat, még azt mondhatom, hogy talán élveztem is a kihívást, hogy nincsenek gondok, megoldunk mindent, pörög az egész, és mindenki kap reggelit. (Szombaton már egészen más volt minden.) A nap végén fájt a lábam, fájt a hátam, alig éltem. Mehettem fel a konferenciaterembe... Tudtam, hogy ugyanez vár rám másnap is, tudtam, hogy ugyanilyen szörnyű lesz, ha nem rosszabb. 

Itt laktam ez elmúlt pár napban, kein fürdő, kein ágy, viszont minden ablakon dől befelé az internet :):)
(Azért ne aggódjatok, a személyzeti öltözőben tudtam fürdeni, és kaptam egy pótágyat estére...)

Délután kicsi pihi, egy ismerősömmel elmentünk vásárolni, egy kis séta meg boxos kínai <3 után értem vissza a hotelbe. Az egyik recepciós lány Lisa a jövő héten utazik Budapestre, és megkért, hogy nézzek utána pár dolognak. Autóbérlés, partyhelyek, shopping street... szóval végre használhattam is azt, amit a suliban megtanultam és elkészült a 4 napos útiterv. Este Lisa a recepción dolgozott, így lementem hozzá, hogy megmutassam neki a helyeket, a térképeket, és elmagyarázzam mit hol talál, mit hol tud intézni. Aztán közben jöttek a vendégek, olyannyira, hogy hirtelen sok volt egy ember számára és be kellett segítenem. :)

Így kipróbálhattam a recepciós feladatokat is pár órára. Egészen este 10-ig ott voltam, check-in-eket csináltam, szobakulcsokat adtam ki, útbaigazítottam a vendégeket, telefonon fogadtam az érdeklődők hívásait, egyszóval mindent, és imádtam!!!!!

Lisa pedig megdicsért, hogy ügyi vagyok, és nem is gondolta, volna, hogy pár perc alatt felveszem a ritmust, és be tudok neki segíteni. Na mondjuk tegyük hozzá, hogy a barna hajam, barna szemem és bőröm miatt, minden spanyol vendég hozzám fordult, és hiába mondtuk, hogy "no habla espanol" azért csak mondták és mondták, és mivel bólogattam és mosolyogtam, azt hitték, hogy értem is... Hát nem, de ettől függetlenül azért kitaláltuk (némi activity segítségével), hogy a néni azt szerette volna megtudni, hogy 220V vagy 110V van a konektorokban.... No comment, tudom, nem volt könnyű szülés. :)

Lisával ez volt az utolsó napunk együtt, most szabadságon van, hétfőn meg megy Budapestre, nagyon megszerettem őt is, főleg ez az utolsó pár óra együtt, örök emlék marad... Hiányozni fog nagyon... jól megölelgettük egymást, és azt mondta, ha jövök Berlinbe menjek fel hozzá, és lakjak ott, szívesen fogad bármikor :) <3 Danke Lisa!!!

Szombaton reggel volt az utolsó napom a konyhán (egyben az utolsó előtti munkanapom). Nyílván ez is közrejátszott abban, hogy k*rvára nem volt kedvem semmihez. Az első perctől fogva tudtam, hogy ez egy szörnyű nap lesz, és bár tudtam, hogy valahogyan majd túléljük... de hogy hogyan, azt nem. A pincérfiúk aranyosak voltak, végig bíztattak, ha valamivel nagyon elhavazódtam, rögtön jöttek segíteni, de egyszer valamikor a 3. adag, azaz kb. 10. liter rántotta és 200 brötchen után majdnem eltörött a mécses... 

Larsen odajött és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és azt válaszoltam, hogy NEM. Nem vagyok jól, és ekkor először megfordult a fejemben, hogy eldobom a fakanalat és kivonulok a konyhából. Ott azt hiszem betelt a pohár, akkor először.

Persze csak kósza gondolat volt, kiszúrtam volna 3 másik emberrel, akik velem együtt alig győzték a munkát.

Larsen rám mosolygott és azt mondta: "Nyugi ,egyszerűen csak szard le az egészet. Sikerülni fog, megcsináljuk. Ha vége a napnak akkor pedig felülünk egy Harley-ra és elmotorozunk messze innen!"

Elmosolyodtam, ők sem bírják ezt a nyomást, a beosztások agyatlanul készülnek, amikor 50 vendégünk van, akkor 5+1-en vagyunk a konyhában, amikor 200, akkor meg 3+1-en... teljesen érthető. (És a főnökeink erről nem sejtenek semmit, csak azt látják, hogy a nap végén minden rendben, elpakoltunk, tiszta a konyha, csak az eremény és a számok a fontosak, a belső sebek és konfliktusok nem...)

Furcsa volt ezt látni, de örülök, hogy nem csak a tejszínhab és a csoki jutott nekem, hanem belekóstolhattam az igazi dolgokba is, az igazi problémákba, örülök, hogy nem csak kivülről, segítőként szemlélhettem a dolgokat, hanem a saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen az, amikor tűrsz, tűrsz, és egyszer csak sok lesz,  és örülök, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik ekkor mellettem vannak és támogatnak!!!

Elmondhatom, hogy túléltem, megcsináltam, két nap alatt közel 500 vendéget reggeliztettem, egyedül. Lehet, hogy másnak egy megszokott, egyszerű dolognak tűnik, de egy évvel, akár csak pár hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy itt tartok majd. És bárki bármit mond vagy gondol, mérhetetlenül büszke vagyok magamra!!! :)

Imádtam ezt a két hónapot, minden óráját, minden percét. Két eszméletlenül szar nap elég volt ahhoz, hogy szombat délután megfogalmazódjon bennem egy mondat, amit eddig sosem mondtam/gondoltam itt Berlinben: "Haza akarok menni!" 

Lehet, hogy a honvágy, lehet hogy a családom hiánya, lehet hogy a túl sok munka (főleg a konyhán) mondatja velem ezt most, vagy mindhárom együtt, de most ezt érzem. És pont a legjobbkor. 

Augusztus 18-a van. Két nap múlva repülök haza, és most először várom.

Hiányozni fog a hotel. Nagyon. Imádtam itt dolgozni, most kezdtem megismerni, megszeretni mindenkit, még maradnék is, de most szükségem van egy kis szünetre, másra, pihenésre. Változásra.

Sok minden hiányozni fog. Emberek, illatok, képek, érzések, talán egész Berlin. Berlin, amit már tényleg otthonomnak is mondhatok. Egy éve azt írtam, "remélem egyszer (lehetőleg minél hamarabb) visszajöhetek majd ebbe a városba". Akkor próbáltam méltó módon elbúcsúzni, nem tudtam mikor lesz a legközelebb.

Igazából most sem tudom, hogy egy hónap vagy egy év múlva jövök vissza, de következő két nap a búcsúról szól. Vasárnap van, elmegyek a Flohmarktra, sétálok, iszom egy radlert, pihenek, ma van az utolsó szabadnapom. Holnap lesz az utolsó munkanapom. Mindenből következik az utolsó...