Végtelen történet...

Pontosan. Most úgy néz ki, hogy ennek a történetnek, és ennek a blognak nem lesz vége. Az utolsó napom remélhetőleg sosem lesz utolsó. :)

Az "utolsó" reggel kicsit megszeppenve, de óriási mosollyal mentem le reggelizni. Már amikor megláttam Panost, majdnem elkapott a sírás... de a hatalmas adag kávém és a csodás gyümölcstál felvidított. Délelőtt fél 10 volt, szerettem volna mindenkitől nagy ölelésekkel elbúcsúzni, és persze időben összepakolni, mert 12:00-kor indultunk a reptérre. 

A főnökömmel is leültem beszélgetni, tudtam, hogy vár rám egy "vallatás", próbáltam felkészülni rá. Nem akartak elengedni. Nem akarták, hogy hazajöjjek, egyszerűen szükségük van egy ilyen emberre, egy ilyen munkatársra, mint én. Hosszasan beszélgettünk, érveltünk Németország mellett-ellen, az egyetem mellett-ellen. Végül pedig Katja, a főnököm felajánlotta, hogy februártól dolgozzam náluk a hotelben, és végezzek el egy 3 éves szakképzést a hotelszakmában. (Ez az az Ausbildung, amiról már meséltem) Februártól lesz szabad helyük, és nem is szeretnének sokáig hiányolni, ezért amilyen gyorsan lehet, menjek vissza...

Őszintén szólva óriási megtiszteltetés volt ezt hallani, örültem, hogy ennyire elégedettek voltak velem. Az értékelésembe csupa dicséret és köszönet került. :) Viszont nagy döntés elé állítottak. Talán most itt a lehetőségem, hogy megalapozzam azt az életet külföldön, amit élni szeretnék. Talán ehhez fel kell adnom az eddigi álmaimat, és fel kell adnom a földrajzot, a nagy szerelmemet, de talán ez jobb lesz, és jobban fogom szeretni.

November végéig kaptam haladékot, addig válaszolnom kell, hogy elfogadom-e az állást. November végéig tulajdonképpen fenekestűl felfordíthatom az eddigi életem...

Az értékelésem... :)

A hivatalos körök után jött a sírás-rívás. Nagyon kis édes búcsúajándékot kaptam az art'otel csapattól. :) Egy I <3 Berlin-es táskát (ami nem titkolt vágyam volt mindig:)) és egy édes "Köszönöm" kártyát :)

Ich danke euch!!! :)

Ez pedig az én ajándékom volt az egész csapatnak. Egy fotó rólam és a szexi art'otel maciról, meg óriási adag csokoládé, amihez Larsen kétszer állt sorba. :):)

Olyan 11:00 körül már borítékolható volt a rosszkedv, és a szomorúság. Szó sem volt búcsúról, mert olyan nincs hogy én nem jövök vissza, olyan egyszerűen nem létezik. Most elmegyek kicsit, elintézem a dolgaimat, de jövök vissza, UGYE JÖVÖK VISSZA??? 

Aztán előkerültek a fényképezők, és a közös fotók is elkészültek, az örök emlékek mindannyiaunknak :):) Amik majd mosolyra derítenek egy téli szomorkás reggelen, amikre ha ránézek, tudom, hogy mennyire szeretnek ezek az emberek, és mennyire megbecsülik a munkámat. :)

Felsorolni is nehéz, hogy mennyi embert ismertem és szerettem meg ebben a két hónapban, de most megpróbálom!! Köszönöm Nektek!!!

Vielen Dank für alles! ich werde euch niemals vergessen... Ich hoffe wir sehen uns bald. Alles Gute, ich liebe euch! <3 :):)

Katja, Beata, Larsen, Julia, Panos, Brian, Samuel, Sefika, Dominic, Adrian, Lisa, Janina, Janine, Miriam, Devi, Ramin, István, Cristopher, Sveta, Beata, Linn, Frau Pham, Ilona, Valentina, Robert, Yannick, Pauline, Helga, Cheick, Bo, Asmita, Dilara, Luisa, Celina, Nico.

A főnökömmel, Katja-val, és Briannal, az angol chef-fel :)

Panos, mein Schatz!! :):)

  

Julia és Larsen, imádom őket! A legkedvesebbek számomra!! :)

Kicsekkoltam, utolsó ölelések, utolsó puszik, utolsó integetés, és még egy utolsó pillantás a hotelre, ahol ezt a csodás két hónapot töltöttem...

Irány Schönefeld, irány Budapest!

Berlin felett az ég... mindig csodás. :)

A család pedig feliratos táblával várt "Willkommen, Eszter Weiss"...

Itthon pedig pörkölt és dödölle készült a tiszteletemre... hát már hiányzott a magyar konyha, nagyon!! :D

Hogy mi lesz novemberben? Sok mindent át kell gondolnom, megbeszélnem a családommal. De ma délután már lakáshirdetéseket nézegettem Berlinben, és egyre jobban hiányzik Berlin, meg a hotel, és a munkatársak.

November... meglátjuk...

Azzal kezdtem, hogy ennek a történetnek nincs vége. Most mindössze szünet következik, a második felvonás a szünet után folytatódik.

Felejthetetlen két hónap volt, és sosem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz az életemre, a gondolkodásomra. Belevágtam, jó ötletnek, tapasztalatszerzésnek gondoltam, most még felfogni is alig tudom, mi történt ebben a két hónapban. Valami földöntúli, eszméletlen dolog, és nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok búcsúzást, elköszönést, nem akarok lezárást.

Az eddigi pontosan megtervezett életemben 

többé nincs cél, a cél maga az út, 

aminek minden pillanatát öröm lesz átélni...

Köszönöm drága kis Családomnak, hogy mellettem álltatok ebben az időszakban, köszönöm a támogatást, és azt a sok szeretetet, amit Tőletek kapok! Nélkületek nem tartanék most itt, és nem menne ilyen könnyen minden! 

Köszönöm Nektek, Olvasóknak, hogy követétek az én kis életem néha már-már mesébe illő pillanatait Berlinben, és köszönöm, hogy szorítottatok a nehéz pillanatokban.

Köszönöm, hogy megoszthattam Veletek!

Eszter