Egy kis hazai...

Július 26-án mintha karácsony lett volna, úgy vártam a reggelt. Szabadnapot kértem erre a napra, hogy kiszaladhassak a kiscsaládért a Hauptbahnhofra. Siettem nagyon, 9:51-re ért be a vonat, jóval korábban ott voltam már, hogy megkeressem a vágányt. 9:30 A MÁV-os vonat rendszerint az ötemeletes gigaépület -2. szintjére érkezik be. Vártam ott egy kicsit, de semmi... 9:45 megkérdeztem egy Deutsche Bahn-os ruciban mosolygó hölgyet, és azt mondta, hogy a budapesti vonat a legfelső szintre, a 11. vágányra érkezik...... 9:47

Jó, akkor 5 emeletnyi lépcső/mozgólépcső 9:53-re fent voltam a tetőn, MÁV sehol. Mondom ilyen a világon nincs, még az 'Érkező vonatok' táblán sem volt kiírva, féltem, hogy késik.

9:57 Azért csak menjünk vissza alulra, mivan, ha a hölgy rosszul tudta. 10:01 A lépcsőkön lefelé haladva megláttam azt a rozzant, rozoga, nyomokban kék-egyébként rozsdás MÁV-os csodát... Rohantam le a lépcsőn. Forgattam a fejem, nézelődtem, majd egyszer csak megpillantottam Anyut meg Janót... És mint a csöpögős-sírós amerikai filmekben elkezdtem futni, és úgy, de úgy megölelgettem őket, hogy csak na. :)

Megérkeztek.

Gyors élménybeszámoló a vonatútról, csomagok megvannak, irány a szálloda. Már előre felkészültem, és megvettem nekik a helyi tömegközlekedésre szóló bérletet. Pontosaban Berlin City Tour Card-ot, ami mind a három közlekedési zónába, ABC-be érvényes, és egy felnőttel egy max. 14 éves gyerek is utazhat, így 34 euróból megúsztuk 5 napra kettőjüknek a jegyeket... Hát nem egy bkv-s árszinvonal, viszont tegyük hozzá, hogy minőségében összehasonlíthatatlan a kettő. (Az én havi bérletem AB zónába 77 euró volt, csak az összehasonlítás miatt)

A hotelbe érve pont találkoztunk a főnökömmel, aki nagy mosoly közepette üdvözölte anyut meg Janót is. Felajánlotta, hogy a családom kap egy szobát a hotelben erre pár napra, természetesen ingyen, ezért előre kiterveltem, hogy anya majd hoz neki egy kis ajándékot, olyan igazi magyarosat, amit én a repülőn nem tudtam/akartam húrcolni. Így oda is adtam az ajándékot, egy Vilmost, egy Pick szalámit és egy könyvet Magyarországról. Nagyon örült neki, és bár azt mondta, nem kellett volna, tetszett neki a meglepetés. :)

Pár nappal később beszélgettünk és mondta, hogy isteni a magyar szalámi, nagyon ízlett neki. Rögtön visszakérdeztem, hogy a Vilmos?? Katja csak annyit mondott, hogy finom, igaz csak egy picike pohárkával kóstolta meg.... persze :)

Anyuéknak sokmindent meg szerettem volna mutatni, sok olyat, ami ebben a városban már a szivem csücske. Megkapták a szokásos "Hogyan ismerjük meg Berlint 5 nap alatt" csomagot, különleges programokkal kiegészítve és családiasra tervezve. :)

Első nap rövid pihenő, pocaktöltés után megkapták a szobájukat, ahová gyorsan be is pakoltuk a böröndöket. Szeretném itt kifejteni, hogy ugyan semmi gondom parányi 8 m2 szobácskámmal és ahogy egy ismerősöm hívja "babybett"-emmel, de anyuék megkapták a hotel egyik legnagyobb, duplaágyas deluxe szobáját (art room xl) erre a pár napra. Csak ámultam és bámultam, és rögtön ugrottam egy hátast (szó szerint) a hatalmas ágyba.

Délután a 100-as emeletes busszal indultunk a körútunkra. (Megjegyzem, hogy a kétemeletes buszon a sofőr feletti 2*2 első ülésen ülni nem csak hogy kiváltság, de tekintélyt követel a többi utastól, és nagy szerencse meg gyorsaság kell hozzá, hogy ott legyen helyed.) Gyakorlott utasként legalább úgy készültünk a felszállásra, mint Usain Bolt a 100 méteres síkfutás döntőjében... Sikerült is előre ülni, vagányan feszítettünk az első ülésen, tökéletes kilátással. :) 

Megnéztük a Siegasäule-t, a Bellevue kastélyt, a Brandenburgi kaput, sétáltunk az Unter den Lindenen. Megmutattam nekik a Humboldt Egyetemet, hogy hol tanultam az előző évben. Elsétáltunk az Alexanderplatzra, Világóra, TV-torony. Itt már éhesek, szomjasak és fáradtak voltunk, bementünk az Alexa-ba, ami egy óriási pláza az Alexanderplatz-on (nem sok plázát láttam egyébként Berlinben, itt annyira nem menő, mint nálunk - már nálunk sem) Anyuval az érekzésük örömére sörözni akartunk, gyorsan kiválasztottuk, irány a pénztár. Koccintottunk, majd nyugodtan sétálgattunk kifelé az épületből, mikor egy rendőr elémáll, hogy "tartalmaz-e alkoholt az ital, amit iszok?"...

Na halljátok, tilos alkoholt fogyasztani és az én 2,5% radleremmel el kellett hagynom az épületet... Mondjuk ha a szénsavas kólát borítom szét a padlón az senkit nem zavar, de ne kortyolgassak már alkoholt.. ugye mert ez az volt. Mindegy, boldogan szabadultunk ki a tömegből, és indult tovább a Stadtrundfahrt.

Checkpoint Charlie, Postdamer Platz, Trabi World, megvolt minden. 

Este hullafáradtan aludtak be mindketten, szóval ereményesnek ítéltem a napot. :)

Másnap Potsdamot terveztük be, hiszen ez volt a másik szabadnapom velük, így korábban el tudtunk indulni. Potsdamban is voltam már párszor, nyílván nem ismerem annyira, mint Berlint, de jóval kisebb városról beszélünk. Egyébként az elmúlt alkalmakból tanulva, amikor mindig nagyon elfáradtunk a sok gyaloglásban - Potsdam tipikusan az a biciklis város, gyalog minden messze van, tömegközlekedésre meg nem érdemes ülni - most tudatosabban terveztem meg az útvonalat. Először a Sanscoucci parkban lévő Neues Palais-t néztük meg, majd visszafelé megálltunk a Sanscoucci kastélynál, megnéztük a Kínai-házat, valamint sétálgattunk a csodás kastélykertben, és a 30 fokos melegben belelógattuk a lábunkat az aranyhalak közé a kert központjában lévő szökőkútba. :)

Lévén szombat volt, az egész város tele volt turistával, mindenhol kirakodóvásár, sőrpultok az utcán, a forgalom elterelve. Élmény volt a főutcán sétálgatni, betárni pár boltba és nézelődni. Ilyenkor persze a fullasztó meleg elől is menekül az ember. Hazafelé pedig betértünk álmaim szupermarketébe, és megmutattam anyuéknak mi is az a Kaufland. :) Késő délután utaztunk vissza a hotelbe, pihi, vacsi, és irány újra a város, Berlin esti fényekben. Kellemes idő volt, bár kifogták a nyár legforróbb hétvégéjét, én örültem hogy nem esik és meleg van :)

A következő napokban sajnos dolgoztam napközben, ennyi szabadnapot nem tudtam/nem is akartam kivenni. Így kénytelem voltam szabadjára engedni a családot. Elvégre valami közük van a tájfutáshoz, van náluk térkép, csak eljutnak A-ból B-be. Na egész nap bennem volt az ideg, mikor csörren meg a telefon, hogy "Guten Tag! Bundespolizei." vagy a szokásos "Achtung! Achtung! Egy német magyar kisfiú elveszett!" :) 

De őszintén szólva le a kalappal előttük, mert semmi gond nem volt. Ügyesen eljutottak egyedül S-Bahnnal meg U-Bahnnal a megadott helyekre, és megnézték a Deutsche Technikmuseum-ot, másnap pedig a Museumsinsel pár fontosabb muzeumát. Én nagyon büszke voltam/vagyok rájuk, hogy mindent sikerült megoldottak egyedül.. :D:D:D Mikor pedig végeztem a munkával együtt indultunk nézelődni, Dunkin' Dougnuts-ot enni, dönerezni, jól megázni, megszáradni, Spree parton sörözni és hasonló szépek. Hetedszer voltam a Reichstagban, szóval ha valami egyszerű dolog miatt valaha is elkapnak Németországban, legyen az egy gyorshajtás vagy plázában alkoholizálás... végem van... :)

Aztán nagyon gyorsan elment ez a pár nap, meg sem érkeztek, máris arról bezséltünk, hogy mi lesz majd akkor ha hazamennek, mit visznek, mit kell még addig megnézni, elintézni. Utolsó reggel Manócskának már határozott számítógéphiánya és muzeumtúltengése volt, így anyával úgy döntöttünk kettesben hagyjuk a laptopommal, mi addig elmegyünk vásárolgatni a Primarkba. Délután kicsekkoltunk a szobából, nagyjából összepakoltuk a cuccokat, és még egy utolsó sétára indultunk az East Side Gallery-hez. Pechünkre megérkezett a forróságot lehűtő vihar/égdörgés/hurrikán, emiatt egy autóbejáróban töltöttünk vagy másfél órát... Így felgyorsultak az események, sietés haza, pakolás, indulás, délután 6-kor már a Hauptbahnhof-on voltunk, hogy megkeressük a Drezdába tartó vonatot.

(Július 29-én és 30-án vasúti karbantartás volt a Berlin- Bp. vonalon, így a vonatok nem közlekedtek, az utasoknak 2-szer kellett átszállni Pestig, valamint Drezdától - Usti nad Labem-ig vonatpótló busszal szállították őket.) 

Na megint jött a gyomoridegem, 8 perc volt az átszállásra. Anyuék meg két börönd, három táska, nulla némettudással fix, hogy ottmaradnak Drezdában, és nem találják meg a vonatpótló buszt - amit persze senki sem tudott, hogy honnan indul.

Szerencsére találkoztunk egy magyar családdal, ahol a gyerekek kicsit beszéltek angolul. Nekik elmagyaráztam, hogy hogy néz ki Drezdában a vasútállomás, és hogy merre kell keresniük a dolgokat. Aztán beért a vonat, hipp-hopp felszállás. Gyors integetés, meg puszi, meg pityergés(?) és már el is indultak... 

Én meg szomorúan ballagtam hazafelé, és azzal nyugtattam magam, hogy 3 hét és otthon leszek :):) 

Aztán este jöttek a telefonok, sms-ek. "Átszálltunk Drezdában, minden rendben volt." és "Robogunk hazafelé a vonaton", így már nyugodtan alhattam. :)

Eszméletlen 5 nap volt, nagyon elfáradtam, de megérte, mert végre ők is láthatták, hogy milyen ez a város, miért is szeretem annyira és egy kicsit újraélték azokat a dolgokat is, amiket tavaly meséltem nekik.

Nagyon örültem Nektek, már most hiányoztok (vagy még mindig)!